Twilightereknek
Szereted a Twilightot???? Akkor ezt az oldalt neked találták ki!!!
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Midnight Sun
1.
1. Az első találkozás
Ez volt a napnak az a része, amikor azt kivántam, bárcsak tudnék aludni.
Középsuli.
Talán purgatórium lenne a megfelelő kifejezés? Ha volt is valamilyen mód, hogy bűnhődjek a tetteimért, ez talán beszámithatott valamilyen mértékben. Az unalom nem volt olyasmi, amihez hozzászoktam volna, minden nap lehetetlenül monotonabbnak tűnt, mint az előző.
Azt hiszem ez volt az én alvásom - ha az alvást úgy határozzuk meg, mint tétlen állapotot a cselekvő időszakok között.
Bámultam a repedéseket, amelyek végigfutottak a vakolatban az ebédlő túlsó sarkában, és alakzatokat képzeltem el bennük, amik ott sem voltak. Ez volt az egyik módja annak, hogy kirekesszem a hangokat, amik gagyogtak a fejemben, mint egy folyó áradata.
Több száz ilyen hangot ignoráltam unalmamban.
Ha az emberi elmére kerül a sor, hát a mindennél is többet hallottam már. Ma például, minden gondolat a jelentéktelen drámával volt elfoglalva, miszerint alacsony számú diáktestületünk kiegészül egy új taggal. Annyira kevés kellett hozzá,hogy izgatottak legyenek. Láttam az arcot folyamatosan a gondolatokban minden szögből. Csak egy átlagos emberi lány. Az izgalom, hogy megérkezett, unalmasan előrelátható volt - mintha megvillantottak volna egy csillogó tárgyat egy kisgyerek előtt. A mafla férfiak fele már elképzelte, hogy szerelmes belé, csak azért, mert valami új volt, amit nézegethetnek. Erősebben koncentráltam, hogy kirekesszem őket.
Csak négy hangot blokkoltam tiszteletből és nem ellenszenvből: a családomét, két fivéremét, és két lánytestvéremét, akik annyira hozzá voltak szokva a magánélet hiányához jelenlétemben, hogy aligha gondoltak már rá. Annyi magánéletet adtam nekik, amennyit csak tudtam. Próbáltam nem hallgatózni, ha csak lehetett.
Próbáltam, ahogy csak tudtam... mégis mindig képben voltam.
Rosalie magára gondolt, szokás szerint. Meglátta az alakja tükörképét valakinek a szemüvegében, és a saját tökéletességén rágódott. Rosalie elméje csekély pocsolya volt, kevés meglepetéssel.
2.
Emmett a birkózó meccsen bosszankodott, amit Jasper ellen veszített az éjjel folyamán. A korlátolt türelmének minden egyes percére szüksége lesz, hogy kibírja a nap végéig, amikor visszavágót követelhet majd. Soha nem éreztem tolakodónak magam Emmett gondolatait olvasva, hiszen egyszer sem gondolt olyasmit, amit nem mondott volna ki hangosan is, vagy amit nem vitt volna véghez. Talán azért éreztem bűntudatot mások gondolatainak olvasásában, mert tudtam, hogy vannak dolgok, amikről nem akarták, hogy tudjak. Ha Rosalie elméje egy csekély pocsolya volt, akkor Emmetté egy tó árnyékok nélkül - kristálytiszta.
És Jasper... szenvedett. Elfojtottam egy sóhajt.
Edward. Alice a nevemet szólította a fejében, és azonnal felé fordítottam figyelmemet.
Olyan volt, mintha hangosan ejtette volna ki. Örültem, hogy a nevem már kiment a divatból az utóbbi időben - idegesítő volt, bármikor bárki bármilyen Edwardra gondolt, a fejem automatikusan abba az irányba fordult...
Most nem fordítottam el a fejem. Alice és én jók voltunk a privát beszélgetésekben. Ritka volt, hogy akárki elkapott volna. A szemeimet a vakolat vonalain tartottam.
Hogy bírja? kérdezte tőlem.
Rosszallottam, csak egy kicsit változtattam az szám helyzetén. Semmi olyasmi, ami a többieket zavarná.Simán csinálhattam akár unalomból is.
Alice elmebeli hangsúlya aggógó volt, és láttam az elméjében, hogy Jaspert figyelte a periférikus látásával.Van valamilyen veszély? Keresgélt a közeljövőben, átfutotta az egyhangú látomásokat, hogy megtalálja miből ered rosszallásom.
Elfordítottam a fejem lassan balra, mintha a fal tégláit nézném, sóhajtottam, aztán jobbra fordultam, vissza a repedésekhez a mennyezeten. Csak Alice tudta, hogy ez fejrázás volt.
Megnyugodott. Szólj, ha komollyá válik a helyzet.
Csak a szemeimet mozgattam, fel a plafonra aztán le.
Köszi, hogy segítesz.
Örültem, hogy nem válaszolhattam neki hangosan. Mit mondhatnék? "Örömmel?" Erről szó sem volt. Nem élvezet hallgatni Jasper erőlködését. Igazán szükséges így kísérletezni? Nem lenne biztonságosabb, ha csak bevallanánk, hogy sosem lesz képes
3.
fékezni a szomját, mint mi, és nem erőltetnénk? Miért kell flörtölni a katasztrófával?
Két hete voltunk utoljára vadászni. Ez nem volt olyan mérhetetlenül bonyolult időtartam számunkra. Alkalmanként kicsit kellemetlen - ha egy ember túl közel sétált hozzánk, vagy a szél rossz irányban fújt. Az emberek viszont ritkán sétáltak túl közel. Az ösztöneik figyelmeztették arra, amit tudatosan sohasem értenének: veszélyesek vagyunk.
Jasper nagyon veszélyes volt per pillanat.
Abban a percben, egy kislány állt meg a hozzánk legközelebbi asztal végénél, hogy egy barátjával beszélgessen. Hátradobta rövid, homokszínű haját, ujját végigfuttatva rajta. A fűtés felénk fújta az illatát. Én már hozzászoktam, hogyan éreztem a szagtól - száraz fájdalom a torkomban, üres sóvárgás a gyomromban, az izmaim automatikus megfeszülése, és a méreg túlzott áradata a számban...
Ez mind eléggé normális volt, általában egyszerű volt figyelmen kívül hagyni. Csak most volt nehezebb, amikor az érzés erősödött, kétszereződött, ahogyan Jasper reakcióját felügyeltem. Dupla szomjúság, kicsit több, mint csak a sajátom.
Jasper elengedte képzelőerejét. Elképzelte - elképzelte magát, ahogy felkel Alice mellől és odaáll a kislány mellé. Elképzelte, ahogyan lehajol hozzá, mintha súgna valamit a fülébe, és aztán engedi, hogy hozzáérjen ajka a lány torkának ívéhez. Elképzelte, milyen érzés lenne az ajkának a vékony bőr alatti meleg vér áramlata...
Megrúgtam a székét.
Összetalálkozott a pillantásunk egy percre, aztán lesütötte szemeit. Hallottam a szégyen és a lázadás hadakozását a fejében.
"Bocsánat," morogta Jasper.
Vállat vontam.
"Nem csináltál volna semmit," Alice mormolta, nyugtatta Jasper bosszúságát. "Láttam."
Visszafojtottam a fintort, ami elárulta volna Alice hazugságát. Össze kellett tartanunk, Alice-nek és nekem. Nem volt egyszerű hangokat hallani vagy látomásokat látni a jövőről. Két őrült azok között, akik már eleve őrültek. Védelmeztük egymás titkát.
4.
"Az segit egy kicsit, ha úgy gondolsz rájuk, mint emberekre," Alice ajánlotta, magas dallamos hangja túl gyors, halandók fülei számára érthetetlen volt, nem mintha akárki is túl közel lett volna, hogy hallja. "A neve Whitney. Van egy kistestvére, akit imád. Az anyja elhívta Esmét arra a kerti partira, emlékszel?"
"Tudom, ki ő," szólt Jasper röviden. Elfordult, hogy kinézzen az egyik apró ablakon, ami a többivel együtt eloszlott a hosszú terem eresze alatt. A hangneme befejezte a beszélgetést.
Muszáj lesz vadásznia ma éjjel. Röhejes így kockáztatni, tesztelni az erejét, így építeni a tűrőképességét. Jaspernek el kellene fogadnia a korlátait és azokon belül próbálkozni. A korábbi szokásai nem segítették hozzá a mi választott életstílusunkhoz; nem kellene ennyire törnie magát.
Alice csendben felsóhajtott, felállt, magával vitte a tálca ételét is - egy színházi kellék, hogy úgy mondjam - és egyedül hagyta őt. Tudta, mikor van elege a bíztatásából. Bár Rosalie és Emmett kapcsolata feltűnőbb volt, Alice és Jasper voltak, akik úgy tudták egymás hangulatát mint sajátjukét. Mintha ők is tudnának gondolatokban olvasni - de csak egymáséiban.
Edward Cullen.
Automatikus reakció. Megfordultam a nevem hallatán, mintha szólítottak volna, pedig nem mondták ki hangosan, csak gondolták.
A szemeim összetalálkoztak a másodperc apró töredékére egy pár tágra nyílt csokibarna halandó szemmel, amelyek egy halvány, sziv alakú arcban voltak elhelyezve. Ismertem az arcot, bár én magam sosem láttam idáig. Ez volt elsősorban minden halandó fejében ma. Az új diák, Isabella Swan. A város rendőrfőnökének lánya, akit egy őrizetbe vételi helyzet hozott ide lakni. Bella. Mindenkit kijavított, aki a teljes nevét használta...
Unottan elfordultam. Eltartott egy másodpercig, míg rájöttem, hogy nem ő volt az, aki a nevemre gondolt.
Hát persze hogy máris beleszeretett a Cullenékbe, hallottam az első gondolat folytatását.
Végre felismertem a "hangot". Jessica Stanley - már egy ideje nem zaklat engem a belső csacsogásával. Mily megnyugvás volt, mikor végre túltette magát
5.
a félresikerült belém szeretésén. Majdnem lehetetlen volt elmenekülni az állandó, röhejes álmodozásaitól. Azt kívántam, abban az időben, bárcsak elmagyarázhatnám neki pontosan mi is történne, ha az ajkam, és a fogaim mögötte túl közel kerülnének hozzá. Ez elcsendesítette volna az idegesítő fantáziáit. A lehetséges reakciója majdnem megmosolyogtatott.
Ez aztán sok jót fog tenni neki, Jessica folytatta. Nem is igazán helyes. Nem értem Eric miért bámulja annyit... vagy Mike.
Gondolatban megrezzent az utóbbi névnél. Új gyerek-szerelme, az általánosan népszerű Mike Newton egyáltalán nincs tudatában ennek. Láthatóan, nem volt ennyire közömbös az új lány felé. Mint a kisgyerek a csillogó tárggyal megint. Ez gonoszságot vitt be Jessica gondolataiba, bár külsőleg barátságos volt az jövevényhez, ahogyan elmagyarázta neki az általánosan ismert sztorit a családomról. Az új tanuló bizonyára rólunk kérdezett.
Ma mindenki engem is néz, gondolta mellette Jessica önelégülten. Mekkora szerencse, hogy Bellával két közös óránk van... Fogadni merek Mike meg fogja akarni kérdezni, mi-
Megpróbáltam kirekeszteni az ostoba csiripelését a fejemből, mielőtt a kicsinyessége és az egyhangúsága az őrületbe kergetne.
"Jessica Stanley kiteregeti a szennyest az új Swan lánynak a Cullen klánról," motyogtam Emmettnek elterelés képpen.
Halkan kuncogott. Remélem jól kiszínezi, gondolta.
"Valójában, eléggé fantáziátlan. Botrányra csak a legapróbb célzás. Egy szem horror sem. Kicsit csalódott vagyok."
És az új lány? Ő is csalódott a pletyka hallatán?
Figyeltem, hogy meghalljam, hogy az új lány, Bella, mit gondol Jessica sztorijáról. Vajon mit látott, mikor megpillantotta a furcsa, kréta-bőrű családot, akiket általánosan elkerültek?
Az én felelősségem volt, hogy tudjam a reakcióját. Megfigyelőként - mert nem találtam erre jobb szót - működtem a családomban. Védelem miatt. Ha akárki valamikor gyanakvóvá vált, előre tudtam figyelmeztetni, és könnyen visszavonulhattunk. Alkalmanként megtörtént - egy-egy fantáziadús halandó bennünk látta meg egy film vagy könyv karakterét. Általában rosszul tippeltek, de jobb volt elköltözni egy új helyre, mint kockáztatni a lebukást.
6.
Nagyon, nagyon ritkán, valaki eltalálta. Nem adtunk lehetőséget arra, hogy leteszteljék a feltevésüket. Egyszerűen eltűntünk, hogy ne válljunk semmi többé, mint egy ijesztő emlék...
Nem hallottam semmit, bár nagyon figyelmesen hallgattam közel a helyhez, ahol Jessica könnyelmű belső monológja folyamatosan áradt. Olyan volt, mintha nem ülne mellette senki. Milyen különös, elment a lány? Nem tűnt valószínűnek, mert Jessica még mindig hozzá beszélt. Felnéztem, hogy ellenőrizzem, ingatagul érezve magam. Leellenőrizni az extra "hallásom" - még nem esett meg, hogy ezt kelljen csinálnom.
A pillantásom újra összekapcsolódott ugyanazokkal a nagy barna szemekkel. Ugyanott ült, mint az előbb, minket nézve, egy természetes dolog, gondolom, mert Jessica a Cullenékről szóló helyi pletykákkal szórakoztatta.
Ránk gondolni szintén természetes lenne.
De nem hallottam még egy suttogást sem.
Hívogató meleg pirosság öntötte el az arcát, ahogyan lesütötte szemét, a kínos baki miatt, hogy egy idegen elkapta, miközben őt bámulta. Jó volt, hogy Jasper még mindig az ablakon át bámult. Nem is mertem rá gondolni, mennyire kiborította volna a vér könnyed összegyűlése.
Az érzések olyan nyilvánvalóak voltak az arcán, mintha ki lettek volna írva a homlokára: meglepetés, ahogyan tudatlanul megfigyelte a megkülönböztető jeleket az ő és az én fajtám között; kíváncsiság, ahogyan hallgatta Jessica meséjét, és még valami más... lenyűgözés? Nem ez lenne az első eset. Gyönyörűeknek tűntük számukra, a jövőbeli zsákmányunk számára. És végül, szégyen, mert elkaptam, ahogy engem bámul.
Bár a gondolatai tisztán láthatóak voltak az furcsa szemeiben, - furcsák a mélységük miatt; a barna szemek sokszor sekélynek tűntek a sötétségük miatt - mégsem hallottam semmit helyről, ahol ült a csenden kivül. Egyáltalán semmit.
Kényelmetlenséget éreztem.
Ilyesmivel még sohasem szembesültem ezelőtt. Mi bajom van? Ugyanúgy éreztem magam, mint ahogy szoktam. Nyugtalanul, erősebben hallgatóztam.
... kiváncsi vagyok milyen zenét szeret... talán megemíitem neki azt az új CD-t... Mike Newton gondolata két asztallal arrébb - Bella Swanra irányulva.
7.
Nézzenek csak oda, hogy bámulja. Nem elég, hogy a suliban a lányok fele csak rá vár... Eric Yorkie gondolta az irigykedő gondolatokat, szintén a lány körül keringve.
...olyan undorító. Azt hinnéd, hogy valami híresség, vagy mi... Még Edward Cullen is bámul...Lauren Mallory annyira féltékeny volt, hogy a feje jogosan sárga színű is lehetett volna. És Jessica, felvág az új legjobb barátnőjével. Milyen vicc... gúny ömlött továbbra is a lány gondolataiból.
... fogadni merek azt már mindenki kérdezte tőle. De szeretnék vele beszélgetni! Valami eredetibb kérdést kell kitalálnom... elmélkedett Ashley Dowling.
...talán a spanyol óránk közös lesz... remélte June Richardson.
...még annyi mindent kell ma megcsinálnom! Trigonometria, és az az angol teszt. Remélem az anyum... Angela Weber, a csöndes lány, a szokatlanul kedves gondolataival volt az egyetlen az asztalnál, aki nem volt megszállott ezzel a Bellával.
Mindenkit hallhattam, hallhattam minden lényegtelen dologról, amire gondoltak, ahogyan átsuhant az agyukon. Mégsem hallottam semmit az új megtévesztően közlékeny szemű diáktól.
Természetesen, azt hallottam, amit a lány mondott, amikor Jessicához szólt. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy halljam a halk, tiszta hangját a hosszú ebédlő másik feléből.
"A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül?" hallottam, ahogyan megkérdezi, egy titkos pillantást ejtve rám a szeme sarkából, csak hogy gyorsan lesüthesse a szemét, amikor észrevette, hogy még mindig bámulom.
Ha lett is volna időm remélni, hogy a hangja majd segít megállapítani a gondolatai hangszínét, a remény elveszett valahol, ahol nem tudtam megtalálni, és azonnal csalódott lettem. Általában az emberek gondolatai ugyanolyan hangmagasságon jöttek, mint a fizikai hangjuk. Viszont ez a csendes, félénk hang ismeretlen volt, egy sem a száz gondolat közül, amik ott ugrándoztak a helységben, ebben egészen biztos voltam. Teljesen új.
Ó, sok szerencsét idióta! Gondolta Jessica, mielőtt válaszolt a lány kérdésére. "Ő Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet. Nem randizik senkivel. Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki." Mondta sértődötten.
Elfordultam, hogy elrejtsem a vigyoromat. Jessica és az osztálytársai nem is tudták, mennyire szerencsések, hogy egyikük sem tetszett különösebben nekem.
8.
Az átmeneti jókedv alatt éreztem egy furcsa indítékot, amit nem értettem egyértelműen. Valahogy összefüggött Jessica rosszindulatú gondolataival, amiről az új lánynak fogalma sem volt... A legkülönösebb vágyat éreztem, hogy közéjük lépjek, és megvédjem ezt a Bella Swant a Jessica agyában lebonyolódó sötét gondolatoktól. Milyen különös érzés. Még egyszer megvizsgáltam az új lányt, hogy megpróbáljam kifürkészni a motivációt a az indíték mögött.
Talán ez csak egy régen elfojtott védelmező ösztön - az erősebb a gyengébbért. Ez a lány törékenyebbnek tűnt, mint az új osztálytársai. A bőre átlátszó volt, nehéz volt elhinni, hogy megvédi őt a környező világtól. Láttam a ritmusos érverését, ahogy a vére végigcsordult az ereiben a vékony membrán alatt... de talán erre nem szabad koncentrálnom. Elég jól bírtam az életet, amit választottam, de ugyanolyan szomjas voltam, mint Jasper, tehát semmi értelme nem volt, hogy hívogassam a kísértést.
Volt egy halovány ránc a lány két szemöldöke között, aminek úgy látszott, nem volt tudatában.
Ez hihetetlenül idegesítő! Tisztán láttam, hogy megerőltetés volt számára ott ülni, idegenekkel beszélgetni, és a figyelem középpontjában lenni. Megéreztem, hogy tartózkodik abból, ahogyan tartotta a gyengének tűnő vállát, kissé összegörnyedve, mintha elutasítást várna minden percben. És mégis, csak éreztem, csak láttam, csak képzelhettem. Nem jött semmi, csak csend a nagyon átlagos halandó lány felől. Nem hallottam semmit. Miért?
"Halihó!" Rosalie mormolta, megzavarva a figyelmemet.
Megnyugvó érzéssel vettem le a szemem a lányról. Nem akartam folytatni a lebukást ebben - ez felbosszantott. És nem akartam semmi érdeklődést fejleszteni az elrejtett gondolatai iránt, szimplán mert el voltak rejtve előlem. Kétségkívül, ha megfejtem a gondolatait - és megtalálom a módját, hogy ez történjen - ugyanolyan jelentéktelenek és egyhangúak lennének, mint bármely emberi gondolatok. Nem érné meg a fáradozást amit ráfordítanék, hogy elérjem őket.
"Szóval, már fél tőlünk az újonc?" kérdezte Emmett, még mindig az előző kérdésére várva a válaszom.
Vállat vontam. Nem érdekelte annyira, hogy még több információt szedjen ki belőlem. Engem sem szabadna érdekelnie.
Felálltunk az asztaltól és kisétáltunk az ebédlőből.
9.
Emmett, Rosalie és Jasper végzősöknek adták ki magukat; elmentek az óráikra. Én fiatalabb szerepet játszottam, mint ők. Megindultam a harmadikos biológia órámra, felkészítve elmémet az unalomra. Esélytelen volt, hogy Mr. Banner, egy átlagos intelligenciával rendelkező ember ki tudna hozni az előadásából olyat, ami meglepne egy orvosi diploma tulajdonosát.
Az osztályban helyet foglaltam, és hagytam a könyveimet - kellékek, megint; nem tartalmaztak semmi olyat, amit még nem tudtam volna - szétszóródni az asztalon. Én voltam az egyedüli diák, akinek saját asztala volt. A halandók nem voltak elég okosak, hogy tudják, hogy félnek tőlem, de a túlélési ösztöneik elegek voltak arra, hogy távol tartsák magukat tőlem.
A terem lassan megtelt, ahogy beszivárogtak az ebédlőből. Hátradőltem a székemen és vártam, hogy teljen az idő. És megint, az kívántam, bárcsak tudnék aludni.
Mert éppen rá gondoltam, amikor Angela Weber bekísérte az új lányt az ajtón, a neve betolakodott a figyelmembe.
Bella olyan szégyellősnek tűnik, mint én. Fogadni merek ez a mai nap jó nehéz neki. Bárcsak tudnék valamit mondani... de biztosan hülyén hangzana...
Igen! Mike Newton gondolta, és megfordult a székében, hogy lássa belépni a lányokat.
Még mindig semmi a helyről, ahol Bella Swan állt. Az üres tér, ahol a gondolatainak lett volna helye irritált, és elbátortalanított engem.
Közelebb jött hozzám, ahogy végigsétált a padok között, hogy eljusson a tanári asztalig. Szegény lány, az egyetlen üres hely mellettem volt. Automatikusan, elpakoltam a könyveimet az asztal másik feléről, összehányva a könyveimet egy kupacra. Kétlem, hogy kényelmesen fogja magát érezni itt. Nagyon hosszú lesz ez a félév számára - biológián legalábbis. Talán, ha mellette fogok ülni, képes leszek rá, hogy feltárjam a titkait... nem mintha a közelségre eddig szükségem lett volna... nem mintha találnék valamit, ami megérné a hallgatózást.
Bella Swan belesétált a meleg levegő áramlásába, amit felém fújt a ventilátor.
Az illata megütött, mint a zátonyra futott hajó, mint egy faltörő kos. Nincs olyan durva kép, ami elég lenne, hogy ábrázolja a kényszer érzését, ami akkor történt velem, abban a percben.
Abban a pillanatban még közel sem jártam ahhoz az emberhez, aki valaha voltam, semmi jele az emberségnek, ami maradékát sikerült magamba burkolnom.
1O.
Én voltam a ragadozó. Ő volt a zsákmányom. Nem volt a világon semmi más, csak ez az igazság.
Nem volt ott a szemtanúkkal teli terem - már csak járulékos kár voltak a fejemben. A gondolatai rejtélye elfelejtve. A gondolatai semmit sem értek, hisz úgysem fog már sokáig gondolkodni.
Vámpír voltam, és az övé volt a legédesebb vér, amit éreztem a nyolcvan évem alatt.
Sohasem képzeltem volna, hogy ilyen illat létezhet. Ha tudtam volna, hogy létezik, akkor már régen elmentem volna megkeresni. Átfésültem volna az egész bolygót érte. El tudtam képzelni az ízét...
A szomjúság égette a torkomat, mint a tűz. A szám kiégett és kiszáradt. Friss méreg áradata nem oszlatta el a szenzációt. A gyomrom megcsavarodott az éhségtől, és ez csak visszhangja volt a szomjamnak. Az izmaim megfeszültek az ugráshoz.
Egy egész másodperc sem telt el. Még mindig ugyanazt a lépést tette ami arrébb vitte őt a levegő áramlásától.
Ahogy a lába hozzáért a padlóhoz, a szemei felém fordultak, ez egy lopva tett mozdulat akart lenni. A pillantása találkozott az enyémmel, és megláttam magam a szemei tág tükrében.
Az arc amit ott láttam sokkolt, és ez megmentette őt pár nehéz pillanatra.
Nem tette könnyebbé a dolgot. Amikor feldolgozta az arckifejezésemet, vér árasztotta el az arcát, a legínycsiklandóbb színné változtatva a bőrét, amit valaha láttam. Az illata sűrű köd volt az agyamban. Nehezen tudtam másra gondolni. Gondolataim összefüggéstelenül őrjöngtek, ellenálltak az irányításnak.
Már gyorsabban sétált, mintha érezné a menekülés szükségét. A sietség ügyetlenebbé tette - megbotlott és előrebukott, majdnem beleesett az előttem ülő lány ölébe. Sebezhető, gyenge. Még jobban, mint az emberek általában.
Próbáltam az arcra koncentrálni, amit a szemeiben láttam, az arcra, amit a hirtelen változástól, alig ismertem fel. A bennem rejlő szörnyeteg arca - az arc, amit évtizedek igyekezete és rendíthetetlen fegyelem segítségével fojtottam vissza. Milyen könnyen a felszínre került!
Az illat újra körülöttem örvénylett, szétszórva a gondolataimat, és majdnem felemelt a helyemről.
Nem!
11.
A kezemmel megmarkoltam az asztal szélét, ahogyan megpróbáltam magamat a székben tartani. A fa nem volt elég tartós. A kezem szétzúzta a fa lapot, egy maroknyi forgáccsal és szálkával húztam el a kezem, otthagyva ujjaim alakját belevésve a maradék fába.
Eltüntetni a bizonyítékot. Ez egy alapvető szabály volt. Gyorsan szétzúztam az alakzat szélét az ujjbegyeimmel, csak egy durva lyukat hagyva az asztalban és halom fahulladékot a padlón, amit szétrugdostam a lábammal.
Eltüntetni a bizonyítékot. Járulékos kár...
Tudtam, minek kellett következnie. A lánynak ide kell ülnie mellém, és nekem meg kell ölnöm.
Az ártatlan szemlélők az osztályban, 18 gyerek és egy férfi, nem hagyhatják el a termet, miután látták, amit hamarosan látni fognak.
Megrándultam a gondolattól, hogy mit kell tennem. Még a leges legrosszabb esetemben sem követtem el ilyen kegyetlenséget. Soha nem öltem meg ártatlanokat több, mint nyolc évtized alatt. És most hirtelen azt terveztem, hogy leölök huszat egyszerre.
A szörny arca a tükörben kigúnyolt.
Bár egyik énem iszonyodott a szörnyetegtől, másik énem tervezett.
Ha megölném a lányt először, csak 15 vagy 2O másodpercem lenne rá, mielőtt a többiek reagálnának. Talán egy kicsit több, ha nem jönnének rá rögtön, hogy mit csinálok. A lánynak nem lenne ideje kiáltani, vagy fájdalmat érezni, nem ölném meg kegyetlenül. Ennyit talán megadhatok ennek az idegennek, akinek ilyen rettentően kívánatos vére van.
Csak aztán meg kellene állítanom őket, nehogy megszökjenek. Nem kellene aggódnom az ablakok miatt, túl magasak és túl kicsik, hogy bárkinek menekülést biztosítsanak. Kivéve az ajtót - eltorlaszolni azt, és nincs kiút.
Lassabb lenne és sokkal bonyolultabb megpróbálni eltenni láb alól mindet, amikor pánikba vannak esve és tülekednek, mozognak a káoszban. Nem lehetetlen, de akkor sok zaj lenne. Lenne elég idő a kiáltozásra. Valaki meghallaná... és akkor rá lennék kényszerítve, hogy még több ártatlant öljek ebben a sötét órában.
És a vére kihűlne, ameddig a többieket gyilkolom.
12.
A szag büntetett, elzárta a torkomat száraz fájdalommal.
Akkor először a szemtanúkat.
Feltérképeztem az agyamban. A terem közepén voltam, a legutolsó sor hátul. Először a jobb oldalt intézném el. Eltörhetek körülbelül négy vagy öt nyakat másodpercenként. Nem lenne zajos. A jobb oldal lenne a szerencsés fele, mert nem látnák, hogy jövök. Előre aztán hátrafele haladva a sorok között, talán öt másodpercembe kerülne, hogy véget vessek az összes életnek ebben a teremben.
Elég hosszú idő, hogy Bella Swan lássa, nagyjából, mi vár rá. Elég hosszú idő, hogy félelmet érezzen. Elég hosszú idő, talán, ha a sokktól nem dermed meg egy helyben, hogy egy sikítást adjon ki magából. Egy lágy sikítástól nem fog senki iderohanni.
Mély levegőt vettem, az illat tűz volt, amely végigfutott a száraz ereimbenben, kiégetve a mellkasomat, hogy elpusztítsa az összes jó ösztönzését, amire képes voltam.
Még csak most fordult meg. Pár másodpercen belül centiméterekre fog ülni tőlem.
A szörnyeteg a fejemben már előre mosolygott.
Valaki becsapta a dossziéját a bal oldalon. Nem néztem meg, hogy melyik halálra ítélt halandó volt. De a mozdulat átlagos, illatmentes levegőhullámot küldött az arcom felé sodorva.
Egy rövid másodpercig képes voltam tisztán gondolkodni. Abban az értékes másodpercben két arcot láttam a fejemben egymás mellett.
Egyik az enyém volt, vagyis ami ezelőtt voltam: a piros szemű szörnyeteg, amely már annyi embert ölt, hogy abbahagytam a számolást. Ésszerű, indokolt gyilkosságok. A gyilkosok gyilkosa; a többi, kevésbbé erős szörnyetegek gyilkosa. Ez isten komplexus volt - beismertem - eldönteni, hogy ki érdemelte meg a halálbüntetést. Ez egy magammal kötött kompromisszum volt. Emberi véren már éltem, ha azokat az erkölcstelen személyeket is emberként határozzuk meg. Az áldozataim különféle sötét időtöltéseikkel alig voltak emberségesebbek, mint én.
A másik arc Carlisle-é volt.
Nem volt semmi hasonlóság a két arc között. Egyik a legfényesebb nappal, a másik legsötétebb éj.
Nem volt ok arra, hogy akármilyen hasonlóság is legyen közöttük. Carlisle nem volt a biológiai apám. Nem voltak közös vonásaink. A színünk hasonlósága
13.
annak volt köszönhető, akik voltunk, minden vámpírnak sápadt bőre van. A szemünk hasonlósága más dolog volt - egy közös választás visszatükröződése.
Bár nem volt alapja a hasonlóságnak,mégis elképzeltem, hogy az én arcom már lassan az ő vonásait tükrözi, az utolsó hetven furcsa évben, mikor magamévá tettem az ő választását és nyomdokaiba léptem. Az arcvonásaim nem változtak, de nekem úgy tűnt, hogy az ő bölcsessége nyomot hagyott a kifejezésemben, hogy az ő könyörülete kisebb nyomait lehet megtalálni az ajkam formájában, és hogy az ő türelmességének nyoma szemmel látható a homlokomon.
Minden ilyen kis javulás eltűnt a szörny arcában. Kis időn belül nem maradna bennem semmi, ami arra mutatna, hogy mennyi időt töltöttem a teremtőmmel, a mentorommal, az apámmal a szó teljes értelmében. A szemeim piros fényben égnének, mint az ördögé, és minden hasonlóság örökké elveszne.
A fejemben, Carlisle gyengéd szemei nem ítéltek el. Tudtam, hogy meg fog bocsájtani a szörnyű dologért, amit tenni készültem. Azért, mert szeretett. Azért, mert azt gondolta, hogy jobb vagyok, mint amilyen igazából vagyok. És akkor is szeretne, ha ez a gondolat hamisnak bizonyulna.
4.
Az illat volt a probléma, a vére rettenetesen tetszetős illata. Ha lenne bármilyen mód, hogy ellen tudjak állni... ha lenne még egy kis friss levegő, hogy tisztán tartsa a fejem.
Bella Swan kibontotta hosszú, dús, mahagóni haját.
Ez megőrült? Mintha biztatná a szörnyeteget! Provokálja őt.
A kedvező szellő nem jött, hogy elfújja az illatot tőlem. Minden hamarosan elveszik.
Nem, semmilyen kisegítő fuvallat nem jött segítségemre. De hiszen nem volt muszáj levegőt vennem.
Megállítottam a levegő áramlását a tüdőmbe, azonnali megkönnyebbülés következett, de nem teljes. Az illat emléke még megmaradt, éreztem a nyelvem hegyén. Nem leszek képes sokáig ellenállni. De meglehet kibírok egy órát. Egyetlen órát. Éppen elég idő, hogy kiszabaduljak ebből az áldozatokkal teli teremből. Az áldozatoknak talán nem kellett áldozatoknak lenniük. Ha kibírok egy rövidke órát.
Nagyon kényelmetlen érzés volt nem lélegezni. A testemnek nem volt szüksége oxigénre, de az ösztöneim viszont követelték. Stressz idején a szaglásra jobban hagyatkoztam, mint bármely más érzékemre. A szaglás vezetett, amikor vadásztam, figyelmeztetett a veszély közeledtére. Nem gyakran futottam össze olyasmivel, ami veszélyesebb mint én, de az önvédelem ugyanolyan erős volt az én fajtámnál, mint az átlagos embereknél.
Kényelmetlen, de kibírható. Elviselehetőbb, mint őt érezni, és nem belemélyeszteni a fogam abba a finom, vékony, átlátszós bőrbe a meleg, nedves, lüktető -
Egy óra! Csak egy óra. Nem szabad az illatra, az ízére gondolnom.
A csendes lány köztünk tartotta a haját, előre hajolt, így az irattartójára zuhant. Nem láthattam az arcát, nem tudtam kiolvasni az érzelmeket a tiszta, mély szemeiből. Ezért hagyta, hogy fürtjei legyezőként terüljenek közöttünk? Hogy elrejtse a azokat a szemeket előlem? Félelemből? Szégyenlős? Hogy a titkait elhallgassa előlem?
Korábbi ingerültség érzése, hogy meg vagyok akadályozva a hangtalan gondolataitól, gyenge volt és fakó összehasonlítva a szükséggel - és az utálattal - ami megszállt engem. Mert hiszen utáltam ezt a törékeny nőt, gyermeket mellettem, utáltam őt minden szenvedéllyel, mert ragaszkodtam a korábbi énemhez, a családom szeretetéhez, az álmaimhoz, hogy jobb lehetek, mint ami vagyok... Utáltam őt, utáltam azt, ahogyan éreztem magam miatta - ez segített kicsit. Igen, az ingerültség, amit előbb éreztem nagyon gyenge volt, de ez is segített egy kicsit. Csimpaszkodtam minden érzéshez, ami megzavart attól, hogy elképzeljem milyen íze lenne...
15.
Utálat és ingerültség. Türelmetlenség. Ennek az órának sohasem lesz vége?
És ha az órának vége lesz... Akkor kisétál az osztályból. És én mit tennék?
Bemutatkozhatnék. Hello, a nevem Edward Cullen. Ekíisérhetlek a következő órádra?
Igennel válaszolna. Az lenne udvarias. Még ha félelemmel is, mert gyanítottam, hogy félt, de követne és sétálna mellettem. Egyszerű lenne elterelni a rossz irányba. Az erdő része kinyúlt, mint egy ujj, hogy megérintse a parkoló hátsó sarkát. Megmondhatnám neki, hogy ott felejtettem a könyvem az autóban...
Észrevenné valaki, hogy én voltam az utolsó személy akivel láthatta valaki? Esett az eső, szokás szerint, két sötét, rossz irányba haladó esőkabát nem keltene túl nagy feltűnést; vagy árulna el engem.
Kivéve, hogy nem én voltam az egyetlen diák, akinek ma a lány a tudatában van - bár senki másnak nem volt annyira élesen tudatában, mint nekem. Mike Newton, például, tisztában volt minden mozdulata változásával, ahogyan mocorgott a székében - kényelmetlenül érezte magát ilyen közel hozzám, ahogyan bárki, ha a helyén ülne, mint gondoltam, mielőtt az illata lerombolta minden könyörületes aggodalmam. Mike Newton biztosan felfigyelne, ha a termet velem hagyná el.
Ha kibírok egy órát, vajon kibírok kettőt is?
Megrándultam az égetés fájdalmától.
Egy üres házba menne haza. Swan rendőrfőnök egész nap dolgozott. Ismertem a házát, mint ahogy minden egyes házat ebben a kisvárosban. A háza ott fészkelt a sűrű erdő közvetlen közelében, közeli szomszédok nélkül. Még ha lenne is ideje sikítani, amit úgysem fog, senki sem lenne, aki hallaná.
Ez egy felelősségteljes módja annak, hogyan kezelhetném a dolgot. Hét évtizedet éltem emberi vér nélkül. Ha visszatartom a lélegzetemet, akkor kibírok két órát. És ha végre egyedül csípem el, nem lesz esély arra, hogy más is sérüljön. Semmi ok arra, hogy siettessük az élményt, beleegyezett a szörny a fejemben.
Álokoskodás volt azt gondolni, hogy tizenkilenc halandó megmentésével, ha elegendő türelmem van, kevésbbé leszek szörnyeteg, miután megölöm ezt az ártatlan lányt.
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Weblap látogatottság számláló:
Mai: 33
Tegnapi: 13
Heti: 54
Havi: 116
Össz.: 124 201
Látogatottság növelés
Mai: 33
Tegnapi: 13
Heti: 54
Havi: 116
Össz.: 124 201
Látogatottság növelés
Twilightereknek - © 2008 - 2024 - alkonyat-fan-love.hupont.hu